A föld mindig csak nehéz munka árán adta cserébe terményeit. Ezt a debrődi földművelők is tapasztalták és tudják ma is. A mi falunk határa viszont olyan természeti kincsekkel is bír, ami a környékbeli településeken nincs. És ez nem más, mint a jó minőségű mészkő. Nos, földművelő őseink éltek is annak a lehetőségével, hogy a megélhetőségüket ennek a kincsnek a kiaknázásával javítsák. A jászói kolostor számára már a 13. században is égettek itt meszet, de afféle főmesterséggé csak a 19. században vált, ami a 20. század ötvenes éveiig tartott.
A mészégetők a kis-és középbirtokos gazdák közül került ki. A Bakóc-völgyben, a Szt. László-forrás melletti tisztáson égették a meszet – itt nagyon jó minőségű volt, valamint azEreszvényalja nevű erdő mellett, ahol viszont már kevésbé.
A mészégetés technológiája több folyamatból tevődött össze.
- A mész kibányászása lényegében problémamentes volt, mivel puha kőzetről van szó.
- Az égetéshez szükséges fát az úrbéresektől vásárolták, az ő erdőikből (tölgy- és bükkfát, ritkábban gyertyán-ölfát vettek).
- Ezután elegendő követ és faanyagot szállítottak arra a helyre, ahol a kemencét akarták megépíteni.
- A kemencét a kőzet kibányászása és a többi nyersanyag-lelőhely közelében állították fel. A kiválasztott helyet illetően további követelmények voltak: mocsaras terület, szélmentes hely. A kiválasztott hely közepén vasrudat vertek a földbe, hozzá kötöttek egy kötelet, amellyel mint körzővel, kijelölték körben a kemenceépítés helyét (ez többnyire egy 4 – 5 m átmérőjű kör volt, de kisebb, legkevesebb 2 m átmérőjű körök, ill. kemencék is voltak). Míg más helyeken a kemencét lejtőn, hegyoldalban építették, itt Debrődön ez sík területen történt. Először a kiásott földből egy alacsony rakást (falat) raktak, ez volt a „murik“, amelyet egy deszkadarabbal keményre döngöltek. A kiásott gödör mélysége 1,5 – 2 m volt. A gödör alján egy fűtéshez szükséges nyílást vágtak, egy 20 – 30 cm magas égési teret, s ráhelyezték az égetéshez szükséges faanyagot. Erre tették a mészkő első rétegét. Ezután rakták magát a kemencét, melynek föld feletti része kupola alakú volt. A kemencét többnyire négy ember kezdte rakni, aztán ahogyan keskenyedett, az építők száma is csökkent. Végül a felső részt már csak egy ember rakta, aki a befejezés előtt kimászott belőle. Az építményt kintről fejezték be ékkel – úgy, hogy a boltozata szilárd legyen (az égési tér is boltíves volt). A kemence tetejének befedésére egy lapos kő szolgált (vertyák vagy kicá). A kemence falait aztán az asszonyok nedves földdel kenték ki, melyet alaposan ledöngöltek. A kemence falában nem lehetett egyetlen repedés sem! Miután a kemencét megtöltötték mészkővel, megitták az áldomást. A kemencerakás általában hétfőtől csütörtökig tartott. Egy gyakorlott mészégető évente kb. 20 kemencét épített.
- A kemencét csütörtök este, vagy pénteken reggel gyújtották be és vasárnapra a mész égetése be is fejeződött. Egy átlagos kemencében 90 – 120 q, a kisebb kemencében 60 – 70 q kiégetett mész volt. Az égetés során fontos volt az egyenletes tüzelés, ugyanis így a jól kiégetett mész teljesen megolvadt, s ezért nem maradt benne kőtörmelék. A végtermék a vajszerű, fehér anyag – a mész volt.
- Az utolsó előtti fázis a kemence szétszedése volt.
- A mészkemencénél a meszet hordókba rakva mérték. Egy szekérre általában 10 hordó mész fért fel, ami 10 – 12 mázsának felelt meg. A mészárusításában szinte az egész falu részt vett. Néhány közelebbi- és távolabbi község a mész állandó átvevője volt, de a vevőt többnyire keresni kellett. A nehéz időkben nemcsak a fogattal rendelkező gazdák jártak el faluzni a mésszel, de gyalogosan is hordtak meszet. A Debrőd monográfiáját megíró Görcsös Mihálynak erről a 72 éves Ferencz Károlyné, sz. Molnár Anna így vallott: „Fijatal jány koromba ketten-hárman összeálltunk és háton hordtuk a meszet eladni. Háromnegyedöt bekötöttünk a trótuba és vittük a másik faluba. Mezétláb jártunk, mer szegénység vót.” Ez a megállapítás az első világháborúra és az utána következő évekre vonatkozik.
A meszet eleinte nagyobb részt a templomok és más egyházi létesítmények építésénél használták. Ezen a vidéken a vályogházakat csak a második világháborút követő évtizedekben kezdték felváltani a téglaházak. Ezekhez már igen sok mészre volt szükség. Nem véletlen ezért, hogy a debrődi népi mészégetés utolsó fénykora is erre az időszakra esett.
Papp Anna polgármester kezdeményezésére az önkormányzat 1987-ben és 2000-ben „Mészégetési ünnepséget” szervezett, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a mészégetés régi hagyományainak átörökítése a falusi turizmus egyik látványossága lehetne a jövőben.
